Születésnapi köszöntő

Veszélyes játék befejező rész - Sophie

Veszélyes játék - 9. rész

- Nézd csak, ki van itt! - bökte meg Ryan oldalát Esposito. - Kipihented magad, Castle?

- Nem mondom, rám fért egy kis alvás... - felelt a férfi, majd zsebre tette a kezét. A nap további részét kórházban töltötte, megfigyelés alatt. - Hogy alakul a nyomozás? - kérdezte.

- Megvan a fickó. - mondta Ryan.

- Hogy? Miről maradtam le? - lepődött meg a férfi. Nem számított ilyen mértékű fejleményre.

- Beckett kicsinálta maszkos barátunkat, aki így vádalkuval köpött. - kezdte a mesét Esposito. - Így már nem volt nehéz megtalálni a pasast.

- És ki az? - kérdezte Castle.

- Egy senki. Egy pszichopata anti-rajongó, aki téged szemelt ki célpontjának. - vonta meg a vállát Ryan.

- Mi?! Ennyi?! Semmi komplikáció, vagy régi sérelem, vagy... - akadt az író. - Ebben így nincs semmi drámai! Unalmas!

- Ilyen az élet, haver... - vigyorgott a két nyomozó. Castle sóhajtott egyet, és félretette írói énjét.

- Azért jó lesz rács mögött tudni. - jegyezte meg.

- Nem kerül rács mögé.

- Mi?!

- Halott. Beckett agyonlőtte. - magyarázta meg Ryan.

- Pontosabban kétszer mellkason és egyszer fejbe találta... - helyesbített Esposito. Castle összevonta a szemöldökét. Vagy nagyon húzós volt a helyzet, vagy valami más történt. Nem jellemző Kate-re, hogy ok nélkül így lemészárol egy-egy gazembert. Hamar megválaszolódott ki nem mondott kérdése, ahogy a latin vérű nyomozó arckifejezése kissé megváltozott, és megjegyezte:

- Fontos vagy neki, Castle. El ne szúrd! - mondta komolyan. Aztán arcára ismét kiült a pasis mosoly. - Egyébként gratulálok! - öklét összekoccintotta az íróéval.

- Ha már itt tartunk, Kate merre van? - kérdezte Rick.

- Otthon. Kemény napja volt. - felelte Ryan. Castle kissé furcsállta a dolgot. Az egész egyáltalán furcsa és álomszerű volt. Mintha meg sem történt volna... Pedig megtörtént. Ebben biztos volt. Emlékezett minden egyes pillanatra, érzésre... De valahogy nem illeszkedett a valóságba. Nem tudta, mi lesz ezek után, abban viszont biztos volt, hogy  semmi rossz nem érheti.

- Akkor holnap. - mondta, majd elköszönt a két nyomozótól. Bár megfordult a fejében, hogy meglátogatja Beckettet, de aztán rájött, hogy még ő sem igazán fogta fel a történteket. Nyilván a nyomozónak is időre van szüksége... Mélyet sóhajtott, majd ő is hazaindult.

***

Másnap nagyon korán érkezett az őrsre. Szinte még senki nem volt ott. Kezében egy dobozzal lépett a szobába, ahol a tábla volt, és ahol meglepetésére Beckettel találta szembe magát.

- Jó reggelt, Kate! - köszönt, mintha ez is csak egy átlagos reggel lenne. De nem az volt. Mindketten jól tudták, hiszen ami tegnap történt köztük, afelett nem lehet csak úgy átsiklani...

Castle átnyújtotta a dobozt a nőnek, aki kinyitotta, és egy sálat pillantott meg benne.

- Gondoltam, ha már az előző tönkrement, mikor bekötözted vele a kezemet... - mosolygott a férfi.

- Köszönöm.- nézett fel Beckett, azonban valami furcsa és vészjósló volt az arckifejezésében. Szomorúnak tűnt. Tekintetét mélyen a férfiébe fúrta. Mikor megszólalt, világossá vált, hogy valami nincs rendben: - Castle...

- Mi a baj?

- Kérlek, menj el! - mondta a nő merev, fájdalmasan csillogó szemekkel. A férfi egy kissé meglepődött, majd kis gondolkodás után reagált az egyetlen racionálisnak tűnő értelmezésre.

- Rendben... Ha gondolod, később is visszajöhetek. - mondta.

- Nem. Úgy értettem, el kell menned... Végleg. - a szavak villámcsapásként érték a férfi szívét. Biztosan rosszul hallott! Mert az nem lehet, hogy épp most, mikor minden kezdett jóra fordulni... Nem lehet, egyszerűen érthetetlen!

- Micsoda? - bökte ki, meg sem próbálva leplezni hangjában a kétségbeesést.

- Castle... - kezdte volna Beckett, de Rick közbevágott.

- Várjunk, ezt nem értem! Ez egy vicc akar lenni? - próbált kapaszkodni az utolsó szalmaszálba.

- Nem, nem az. Komolyan mondtam. Átgondoltam a dolgokat, és így lesz a legjobb... Mindkettőnknek. - Castle nem állt messze attól, hogy elbőgje magát, mint egy ötéves kisgyermek. Fogalma sem volt, mi folyik itt.

- Miért? Mégis miért lenne jó bármelyikünknek, ha elmennék? - kérdezte még mindig összezavarodva. Próbálta kiolvasni a nő szemeiből a válaszokat. - Kate...

- Rick, kérlek! Menj! - Beckett szíve összeszorult, ahogy látta a férfi kétségbeesett arcát. Soha nem akart fájdalmat okozni neki, de most úgy érezte, nincs más választása...

- Nem! Nem fogok csak úgy elsétálni! Egyszerűen nem értem... - fakadt ki idegesen. A nő egész testében érezte, ahogy fokozatosan gyengül. Kezei és ajka remegett, torkában egyre növekedett a gombóc... - Miért?

- Nem foglak még egyszer elveszíteni, Castle! - tört ki a válasz Kateből. Maga is meglepődött kissé rajta. Nyelt egyet, és reménykedett benne, hogy a férfi megérti.

- Mi...?

- Háromszor vesztettelek el majdnem, csak ez alatt az egy eset alatt! Először azt hittem, megsérültél a robbanásban, aztán rád lőttek, és végül láttam, ahogy kis híján megfulladsz egy tartályban! Hogy a maszkost a késsel már ne is említsem... - sorolta emelt hangon. Szeme sarkában már érezte a forró nedvességet. Halkabbra fogva hangját még hozzátette: - Érted már?

- De ez egy speciális eset volt. Elkaptuk a tettest! Mi bajom lehetne még? - erősködött a férfi.

- Castle, te nem vagy zsaru! Túl veszélyes játékot játszol!

- De még itt vagyok! Épen és egészségesen.

- Csak szerencséd volt! Bármikor rád lőhetnek, meghalhatsz egy egyszerű nyomozás során! - emelte fel ismét a hangját Beckett. - Ne kérd, hogy még egyszer átéljem...

- De nem küldhetsz el csak így! A társad vagyok... - mondta Castle mintha épp egy szertefoszló kötélbe próbálna tíz körömmel kapaszkodni...

- Többé már nem... - Úgy érezte, hogy valahányszor szavai kést döfnek a férfi szívébe, a sajátját is megsebzi vele. De eltökélte...

- Kate...

- Fogalmad sincs róla, mit éreztem... - jelent meg az első csillogó könnycsepp a nyomozó szeme sarkában.

- De van! Én mindig maradhatok hátul, de te vagy az, aki az életét kockáztatja minden egyes nap! És azt gondolod, én egy percig sem aggódtam?! - felelt indulatosan az író.

- Ezért kellene hagynunk ezt az egészet!

- De én nem tudom... Egyszerűen nem megy... - mondta halkan Castle, és ujjával végigsimított a nő arcán. - Csókolóztunk...

- Kérlek, Rick, ne tedd ezt még nehezebbé... - nézett rá könyörgő, könnyektől csillogó szemekkel Beckett..

- Kate... - A nő válaszolni akart, de már minden érvet felsorolt. Nem volt mit mondania. Szerette volna, ha az egészet visszacsinálhatja, szerette volna, ha megáll az idő, és szerette volna, ha az a pillanat a víztárolónál örökké tart...

Érezte, ahogy a hűvös ujjak letörlik az arcán lassan lefelé araszoló könnycseppet. Lehunyta a szemét. Miért kell ilyen nehéznek lennie...?

Castle sem tudott mit mondani, mert a félelmet és fájdalmat amit érzett, nem tudta szavakba önteni. Más módszert választott. Közelebb hajolt a nőhöz, és lágyan megcsókolta – Kate pedig visszacsókolt. Így folytatták a beszélgetést, szavak nélkül, de minden érzésüket átadva...

Beckett hátát a falnak vetve állt, míg Rick igyekezett szorosan körülfonni karjaival, és lehetőleg elzárni minden menekülési utat – habár a nőnek eszében sem volt elfutni...

Végül csókjukat a levegőhiány miatt törték meg. Egy darabig csak álltak, egymás szemébe nézve. Egyikük sem akart mást, csak a másik közelségét érezni – még utoljára.

Castle eltűrt egy hajtincset Kate homlokából, aki lassan ismét lehunyta szemét. Tudta – itt az idő...

- Castle... - suttogta. A férfi egészen közel hajolt hozzá, homlokuk egymáshoz ért.

- Szeretlek...

- Tudom. - mondta, még mindig lehunyt szemmel. Igyekezett a pillanatot örökké az emlékezetébe vésni. Aztán lassan ismét a férfi szemébe nézett, és kimondta a legfájdalmasabb szót, amelyről tudta: mindkettejük szívét összetöri majd – de ennek így kell lennie... - Menj...

A férfi még utoljára végigsimított a nő puha bőrén, majd lassan elhúzódott, elengedte a fagyos ujjakat, és az ajtóig sétált. Onnan még egyszer, utoljára visszanézett, majd végleg eltűnt...

Beckett érezte, ahogy az elfojtott fájdalom most eléri szívét. Kitört belőle a zokogás, és háta szép lassan lecsúszott a falon, egészen a padlóig. Könnyei csak úgy záporoztak, de most nem érdekelte. Csak hagyta, hogy a férfi érintésének emléknyomai lassan elhomályosuljanak, majd a semmibe vesszenek...

***

Ha már minden határt átléptél, és minden fal leomlott, a lehetőségek végtelen síksága tárul majd eléd. Azonban hogy mit kezdesz velük, az rajtad áll... Ő döntött. Az egyetlen ésszerű döntést hozta, amely idővel mindent rendbe hoz majd. De vajon mit ér az ész döntése, ha a szív más utat választ magának...?

**Egy nappal később**

Beckett az ajtó előtt állt. Még párszor megtörölte szemeit, meg akart győződni, hogy nem látszik rajta, hogy a fél éjszakát zokogással töltötte – hiába küzdött ellene. Aztán egy sóhajjal lenyomta a kilincset.

A szobában Lanie épp egy-két szikét rendezgetett. Mikor Kate belépett, hátrafordult és sajnálkozóan nézett rá.

- Édesem... - lépett közelebb. Hát ennyit erről... - gondolta Beckett, ahogy észrevette, hogy barátnője egyből szemeit kezdi vizsgálgatni. - Látom, egyedül nem tudod meggyőzni magad, hogy amit tettél, az helyes volt... - jegyezte meg kissé szúrósan Lanie.

Beckett húzta a száját, de számított erre. Még azt is el tudta volna képzelni, hogy ahogy belép, a boncnok egyből letámadja és nyíltan idiótának nevezi... És jelenleg igazat adott volna neki.

- Megértem, miért küldted el, de... Szükségetek van egymásra. - mondta ehelyett a nő. Kate egyik énje őrjöngve ütötte fejében a vészharangot, mondván, hogy „igaza van, szedd már össze magad és szerezd vissza!” Azonban másik fele hidegvérrel kitartott a tegnap felsorolt érvek mellett. A baj csak az volt, hogy még nem tudta, melyik a makacsabb...

- Ez most nem segít... - mondta halkan, és a körmeit vizsgálgatta. Ismét megfordult a fejében, hogy Castle mostanra biztosan valamelyik exneje társaságában vigasztalja magát – azonban ez azok közé a gondolatok közé tartozott, melyeket mindkét énje nevetségesnek tartott... Szánalmasan érezte magát.

- Nem tudlak meggyőzni arról, hogy nem csináltál butaságot... - csóválta a fejét Lanie.

- De miért kell így fájnia? - fakadt ki a nyomozó. - Én zsaru vagyok! Gyilkossági ügyeket oldok meg! Akkor miért kéne hiányoznia egy minden-lében-kanál bohócnak, aki... - nem fejezte be a mondatot. Ez a módszer már tegnap sem működött...

- Az egyetlen, amit mondhatok, hogy ha tényleg ezt akarod, akkor tovább kell lépned... - barátnője szavai egyáltalán nem feleltek meg Beckett elvárásainak. A kegyetlen igazságot közölték. Talán meg is érdemelte... - Ha ezt akarod... Találsz majd mást magad mellé.

- Nekem nem kell más! - makacskodott Kate. Dühös volt magára, amiért úgy viselkedik, mint egy hisztis kislány. Csak remélni tudta, hogy Lanie elviseli...

- Megértem, hogy fontos volt neked, de akkor is csak egy pasi! Jönnek-mennek, nem kell ennyire kiakadni miattuk... - mondta fagyosan a boncnok, közben levéve gumikesztyűjét.

- Lanie!

- Ugyan már, ezért vagyunk nők! Szedd össze magad, hiszen nem is... - folytatta volna a „bosszúhadjáratot,” azonban itt aknára lépett...

- Hát nem érted?! - kiáltott rá a nyomozó, azonban itt megakadt. Most nem volt visszaút, ezt a mondatot folytatnia kellett... Szája kiszáradt, majd nyelt egyet. Nehezére esett kimondani, mert tudta, hogy ezzel utolsó védőpajzsát is lerombolná... De úgy érezte, tegnap reggel óta szíve is csak ezt a három szótagot dobbantja: - Szeretem...

Lanie arca megenyhült, mosolyogva barátnője elé lépett, majd jóval kedvesebb hangon megszólalt: - Akkor talán vele kellene megbeszélned...

Elsétált Beckett mellett, majd az ajtóból még egy sokatmondó pillantást vetett a boncasztalon lévő kupacra a lepedő alatt...

Kate mély levegőt vett, és odalépett az alak mellé, aki lassan kezdett előmászni a kék lepel alól.

- Castle... - magában átkozta Lanie-t az alattomos csapdáért, ugyan akkor elismerően is gondolt a ravaszságára – szakmai ártalom...

- Kate. - mászott le lassan a boncasztalról Rick, és megállt a nő előtt.

- Mindent hallottál...? - kérdezte nyilván feleslegesen Beckett, a cipőjét bámulva. A férfi bólintott. - És most mit fogunk tenni...?

- Nem tudom... - kereste a barna csillogást, de a nő még nem tudott a szemébe nézni. Egy rövidebb hallgatás után végül rászánta magát, felnézett, és megkérdezte:

- Miért vagy itt?

- Megmondtam... Nem tudlak elengedni... - felelt Castle, és óvatosan megfogta Beckett kezét.

- Én sem tudlak... - most, hogy a férfi ismét itt állt előtte, kénytelen volt belátni az igazat – magának is. - Én csak... Szeretnélek biztonságban tudni.

- Eddig megvédtél. - mondta Rick, azonban Kate csak a fejét kezdte rázni, és szája keserű mosolyra húzódott. - Most hadd védjelek meg én.

Beckett meglepődött.

- Mitől? - kérdezte.

- Önmagadtól.

- Miért kellene megvédeni önmagamtól? - most a nyomozón volt a sor, hogy értetlenkedjen.

- Ismerlek, Kate. Falakat építesz, hogy elnyomd az érzéseid és koncentrálni tudj a fontosabb dolgokra. De szükséged van valakire, aki segít rájönni, mi is az igazán fontos...

- És ez lennél te? - kapta fel a vizet kissé a nyomozónő.

- Én csak azt szeretném, ha a szívedre hallgatnál. - nézett rá Castle komolyan. Most nem az egója beszélt belőle, és életében először eszébe sem jutott elviccelni a dolgot. - Nem csak zsaru vagy, Kate, hanem ember... Néha hagynod kell, hogy az érzéseid irányítsanak.

- Ha engedek az érzéseimnek, akkor lehet, hogy te már nem is élnél! - tiltakozott ismét a nyomozó.

- Ha a szíved most azt súgja, hogy nincs szükséged rám... - vett mély lélegzetet a férfi. - Akkor elmegyek.

- Nem tudom, Castle... Nem tudom... - mélyen a kék szemekbe nézett. A kék szemek, amelyek mindig elértek a szívéig... Remélte, most is felszínre hozzák a mélyen rejtegetett vágyakat és érzéseket. - Amit Lanie-nek mondtam... Az igaz volt. - bökte ki nehezen. Meglepetésére megkönnyebbült...

- Melyik részre gondolsz? - ült ki a férfi arcára a csibészes mosoly.

- Te is tudod... - mormogta Beckett, és kissé kedvet érzett volna bokán rúgni az írót.

- Megismételnéd...? - feszegette ismét a határokat Rick. Azonban a helyzet már koránt sem volt annyira feszült. Kate is kezdett kissé feloldódni, és csak hagyta, hogy minden történjen, ahogy kell... Közelebb hajolt a férfihez.

- Castle, ígérd meg, hogy nem fogom megbánni... - suttogta egészen közel Rick arcához.

- Megígérem.

- Szeretlek...

A szerelem nagy úr, mely a halálba ránthat... Ugyanakkor van, hogy felkínálja egy új élet lehetőségét. A határvonal vékony, de a kulcs egyszerű: ha a megfelelő embernek nyitod meg a szíved,rátalálhatsz a boldogságra. És ha a válasz az orrod előtt van – ne hagyd ki a lehetőséget!
A Világ talán elveszített egy szerelmes szívet, de kettő másik ma örökre egybeforrt – és többé semmi nem szakítja szét őket...

Az ifjú hölgy mosolyogva olvasta az utolsó sorokat, majd becsukta a könyvet és büszkén nézett első saját krimijének borítójára:

Gyilkos szerelem
írta: Alexis Castle

Veszélyes játék 8. rész - Sophie

Veszélyes játék – 8. rész

Beckett, Ryan és Esposito tíz percen belül a megadott címen voltak. Kipattantak a kocsiból, előrántották a fegyvereiket, és egymást fedezve megközelítették a hatalmas épület kapuját. Nyitva volt. A bejutással nem volt probléma.

Odabent félhomály uralkodott. A nyomozók három különböző irányba indultak. Ahogy haladtak a hatalmas helyiségben, nagy, fényes valamiket pillantottak meg - fém tartályokat. A nyomasztó csöndet Beckett rémült hangja törte meg, ahogy felkiáltott:

- Castle! - odarohant az egyik hatalmas tartályhoz, valahol félúton pisztolyát is eldobta, és minden izmát megfeszítve nekiállt, hogy eltekerje a tartály ajtaját nyitó kereket. Nemsokára a hatalmas víztömeg kizúdult, és Beckettet is teljesen eláztatta, Rick pedig eszméletlenül feküdt a hatalmas tócsa közepén...

- Castle... - szólongatta Kate, majd összekaparva minden lélekjelenlétét, megkísérelte lélegeztetni a férfit. A nedves hajtincseket kisöpörte arcából, aztán Castle ajkaihoz hajolva megpróbált levegőt juttatni a tüdejébe. Mindeközben Ryan és Esposito felderítették a terepet, de a tettes minden valószínűség szerint már messze járt.

- Rick! Ébredj! - újabb kísérlet. - Castle... Kérlek. - minden egyes másodperc egy-egy évszázadnak tűnt. Sorsdöntő évszázadnak...

Kate szíve abnormális sebességgel vert. Úgy érezte, a végén még valóban kiszakad a mellkasából, ám mielőtt ez bekövetkezett volna, a férfi összerándult, és erőtlenül köhögni kezdett. Beckett megpróbálta támasztani, segíteni abban, hogy ülő helyzetbe tornázza magát.

Aztán a kék szemek bágyadtan felnéztek. Mindketten ziháltak. Egy darabig egyikük sem jutott szóhoz, aztán Kate váratlanul átölelte a férfit. Érezték, ahogy vizes ruháik elcsúsznak egymáson, ahogy hűvös bőrük a másikéhoz ér.

- Castle... - suttogta Beckett erőtlenül. Rick még mindig kissé sokkos állapotban volt, de a nő közelsége valamelyest megnyugtatta. Szorosan ölelte magához, mígnem Kate teste rázkódni kezdett - sírt.

A férfi finoman végigsimította a hátán, majd rekedten visszasuttogta a nevét:

- Kate...

Még egy darabig így maradtak. Aztán Castle óvatosan eltolta magától a nőt, és ujjával letörölte a vízzel keveredett könnycseppeket arcáról. Mélyen egymás szemébe néztek. Most nem volt fal. Most nem volt harmadik személyiség. Csak ők ketten, egymással szemben...

Rick óvatosan kisöpört egy ázott hajtincset Beckett homlokából, majd ráhajolt ajkaira, és megcsókolta. Kate először csak hagyta, hogy testét átjárja a megnyugtató érzés, amelyet a férfi forró érintése okozott, aztán szétnyitotta ajkait és visszacsókolt. Minden porcikájában érezte azt a bizonyos érzést, amely eddig valahol mélyen a szívébe volt bezárva. Most forró vízsugárként járta át a testét. Ahogy csókjuk mélyült, úgy nyugodott meg a lelke. Nem csak a megkönnyebbülés, hogy Castle, az ő Castle-je él és itt van vele, olyan közel, mint még soha - testben és lélekben - de az is közrejátszott, hogy tudta, érzete: az út végére ért. Vége a vívódásnak, a parttalan harcnak önmagával. Nem kell többé vigyáznia, hogy a falak épek maradjanak. Nem kell többé tartania magát. És ez boldogabbá és nyugodtabbá tette, mint bármi amit eddigi élete során tapasztalt.

Ahogy elhúzódtak egymástól, először nem merte kinyitni a szemét. Nem akarta, hogy a boldogság odavesszen, vagy ami még ennél is rosszabb, kiderüljön, hogy csak fantáziája tréfálta meg. De ekkor megérezte a férfi ujjait, ahogy végigsimítják az arcát. Ez pedig biztonságérzettel töltötte el. Kezével arcához tapasztotta Castle tenyerét, és aztán lassan kinyitotta a szemét.

Nem is lehetett volna ennél megnyugtatóbb a látvány: a ragyogó, kék szemek, akár saját határtalan, felemelő érzéseinek tükrei, és a sármos mosoly, amelynek – most már bevallhatja - soha sem tudott ellenállni.

Csak néztek egymás szemébe, és élvezték a szabadságot. Igen, ez szabadság! Hiszen Castle is válaszokat kapott. Mindenre, amire csak akart. Saját, ki nem mondott érzéseit, azt az estét, és hogy miért zakatol eszeveszetten a szíve, valahányszor a nő közelében van - mind megmagyarázta ez a csók...

Esposito és Ryan biztos távolságból figyelték az eseményeket - levakarhatatlan vigyorral az arcukon. Mikor Castle és Beckett elhúzódott, Esposito kitartotta a tenyerét társa orra elé, aki erre kérdőn nézett rá.

- Három éven belül. Kérem az ötven dolcsit! - magyarázta, majd Ryan egy fintorral ugyan, de korántsem fájó szívvel a kezébe nyomta a zöldhasúakat.

Veszélyes játék 7. rész - Sophie

Veszélyes játék - 7. rész

- Ez a fickó használhatatlan! - morgott Castle ahogy az üveg mögül figyelte Beckettet, amint próbálja puhítgatni a maszkmestert.

- Nyugi, tesó, meg fogja törni... - mondta Esposito. Rick csak a fejét csóválta, és lenézett - mostmár szakszerűen - bekötözött kezére. Hiába erőlködött a nyomozónő, minden jel arra utalt, hogy a pasas agykárosodást szenvedett a vécékefével mért ütéstől, és egyetlen értelmes szót sem szólt.

Úgy tíz perc újabb hasztalan próbálkozás után Ryan feje megjelent az ajtóban.

- Castle, látogatóid érkeztek! - mondta, majd felváltotta az írót, aki összevont szemöldökkel kivonult a szobából.

***

- Anya? Alexis? Mit kerestek ti itt? - kérdezte, ahogy meglátta a két hölgyet az őrsön.

- Hát nem is örülsz, hogy látsz? - kérdezte Martha, míg Alexis egy öleléssel válaszolt.

- Dehogynem, de otthon kellett volna maradnotok, rendőri védelem alatt! - mondta a férfi.

- Hát... Itt elég sok rendőr van. - mosolygott Alexis. - Hiányoztál, apa!

- Ti is nekem. Remélem, hamar vége lesz ennek az egésznek. - ült le Castle.

- Én is. Semmit se hallunk felőled mostanában. - húzott oda egy széket a lány is.

- Mi történt a kezeddel, Richard? - Martha kiszúrta a kötést, és aggódó arccal pásztázta.

- Egy őrült fickó kicsit megvágott. Beckett épp kihallgatja. - azzal felemelte kezét - De már szépen gyógyul. - Anyját azonban ez nem nagyon vigasztalta. Láthatóan az elfojtott aggodalom feltörni készült - és ez nem jelentett jót.

- Beszélek vele. - súgta apjának segítőkészen Alexis. Azonban Castle csak elmosolyodott, és felelt:

- Majd én.

***

- Minden rendben, anya? - lépett oda Rick a nőhöz, miután lánya elindult, hogy bekéredzkedjen a kihallgatásra.

- Nem fiam, nincs minden rendben. - ült le most Martha. - Meg akarnak ölni!

- Tudom, hogy aggaszt. Hidd el, engem is... - kezdte volna, de a mondat félbeszakadt.

- Aggaszt? Néha úgy érzem, Richard, fel sem fogod, mi történik! - remegett meg az asszony ajka. - Gondolj bele, ha Alexist fenyegetné valaki...

- Tudom, anya! És megpróbálnám megvédeni!

- De én nem tudlak! Téged ki véd meg, Richard? - nézett mélyen a kék szemekbe Martha.

- Beckett. - felelte Castle egyszerűen.

- Látom, nagyon bízol benne. - változott meg kissé a nő hangja.

- Igen. - őszinte válasz volt. Le sem tagadhatná...

- Remélem is, hogy vigyázni fog rád, mert ha valami bajod esik... - nem fejezte be a mondatot. Mindketten pontosan tudták, mire gondol.

- Eddig is vigyázott. - mosolyodott el Castle. Ez Martha arcára is egy halvány mosolyt csalt.

- Nagyon hálás lehetsz neki! - kuncogott. - Elpirultál...

- Mi? Én... Nem... Mi...? - ezúttal Rick-en volt a sor, hogy hebegjen. Aztán anyja arca ellágyult, és felvonta a szemöldökét.

- Hm...?

- Csak tudod... - vett mély lélegzetet a férfi. - Tegnap történt valami. Volt egy pillanat... Amikor mintha... Mintha...

- Folytasd csak!

- Nem tudom. Csak egy pillanat volt. De nem tudom kiverni a fejemből... - fújta ki a levegőt lassan Castle.

- Túl sokat gondolkodsz, Richard... - jegyezte meg Martha.

- Csak... Szeretnék válaszokat találni. - mondta komolyan a férfi.

- Talán rossz helyen keresed őket. - tette kezét Rick zakatoló szíve fölé Martha. Aztán lezárván a témát megszólalt: - Megkeresem Alexist. Jobb lesz, ha nem zavarunk tovább.

***

- Castle merre van? - kérdezte Kate Esposito-tól és Ryan-től. Alexisék már rég elmentek.

- Kiment a parkolóba, azt hiszem. Valami olyat mondott, hogy szív egy kis friss levegőt... - tűnődött Ryan.

- Kösz. - mondta gyorsan Beckett, majd elindult az említett helyszín felé, ám pár lépés után megtorpant, és kezébe vette mobiltelefonját. Egy SMS érkezett. Castletől.

Egy cím állt benne, és még ennyi: “Segíts!”

Veszélyes játék 6. rész - Sophie

Veszélyes játék - 6. rész

- Vigyázok, ígérem! Jóéjt kicsim. - búcsúzott Castle Alexistől a telefonban, majd letette.

- Van egy kihúzható fotel a hálómban. Majd alszom én ott, te pedig viheted az ágyat. - rendezkedett Kate. Este volt már. A maszk-készítőt egyenlőre nem sikerült szóra bírni. Már az is időbe telt, mire magához tért, most pedig játszotta a kómás-nagybeteget.

- Dehogy, alszom a fotelban szívesen. - tette zsebre a telefont Rick.

- Azt hittem, komolyabb igényeid vannak, tekintve az... Életkörülményeidet. - utalt Beckett Castle nem túl szerény életvitelére.

- Tudok alkalmazkodni. - húzódott széles mosolyra a férfi szája. - És gondolom, úgyis a terhedre vagyok, szóval ha bármivel meg tudom könnyíteni...

- Semmi gond, Castle. Tényleg. - felelte Kate, és megállt a nappali közepén, pontosan Rickkel szemben. - Nem hagyom, hogy megöljenek. - mondta komolyan. A férfi szívverése kissé felgyorsult. Ismét a szexi és félelmetes nyomozónő... Az arca alig húsz centire az övétől... Akár meg is..... Állj!

- Egyébként mivel érdemeltem ki, hogy meghívtál magadhoz? - fordult el, és egy kis elefánt-szoborral kezdett játszani a dohányzóasztalon.

- A lakásomat zsaruk őrzik. - felelt Beckett. - Én meg téged. - tette hozzá egy mosollyal.

- Remélem, egyszer még viszonozhatom ezt a szívességet.

- Nem szívesség, rendőr vagyok. Szolgálok, és védek. - mondta Kate, aztán rájött, hogy ez nagyon is sablonosan hangzott. Be kellett, hogy vallja magának, hogy még "hazai pályán" is nehezen tartotta magát cikázó gondolataival szemben. Talán a halálos fenyegetés okozta, de Castle mintha mostanában komolyabb lett volna... Legalább is más. Mindezektől függetlenül Katherine Beckett még nem állt készen, hogy annak a bizonyos gondolatmenetnek a végső szakaszába lépjen...

- Kétszer mentetted meg az életemet. - fordult ismét szembe a nővel Rick. - Még szép, hogy hálás vagyok érte! - szemtől szemben álltak. Mindketten érezték, hogy ez most más. Itt most nem csupán játékról, viccelődésről van szó. Minden egyes szónak súlya van. És talán nem is az ész mondatja őket, hanem a szív...

- Te is megtennéd értem. - jenetette ki Beckett. Közelebb voltak egymáshoz, mint pár perce. És nem csak fizikailag...

Mindketten érezték, ahogy valami vonzza őket. Orruk szinte már összeért. Aztán mindketten behunyták a szemüket...

Kate ajka megremegett, és egy lágy, égető csókot nyomott a férfi arcára, majd a háló felé sétálva még visszanézett, és halkan mondta:

- Jó éjt, Castle. - a szobába érve leroskadt az ágyra, és hanyatt dőlt, majd utolsó védelmi intézkedésként az álláig felhúzta a paplant. Minden tagja remegett. Mi történt...?

***

Másnap Beckett már elég korán talpon volt. Nem aludt sokat az éjjel, valahányszor álomba merült, az este képei és alternatív kimenetelek úsztak a fejében, de a csengő minden egyes alkalommal megcsörrent, és Kate az ágyon ülve találta magát.

Halkan, hogy Castlet fel ne éberssze, kilopakodott a nappaliba, majd úgy döntött, vesz egy forró fürdőt.

A férfi természetesen csak tettette az alvást. Hasonlóan álmatlan éjszakája volt. Próbálta megfejteni a történtek alkotta rejtélyt, de nem nagyon sikerült neki. Gondolatmenetét minden alkalommal félbeszakította össze-vissza zakatoló szívének hangja.

Mikor Kate jóval frissebben és jóval józanabbul megjelent az étkezőben, Caste egy bögre forró kávával várta – akár az őrsön. Mindkettejük arcára mosolyt csalt a hasonlóság.

- Mi a mai program? - törte meg végül a csendet Rick.

- Vallatjuk a vizilovat. - felelte Kate a gőzfelhő mögül.

- Vajon mi vitte rá, hogy megtámadjon? - tűnődött a férfi. Lettek volna őrült vagy épp kevésbé őrült elképzelései, de úgy döntött, most hölgyeké az elsőbbség. Egyébként is mindkettejüknek könnyebb volt így, hogy az ügyről beszéltek.

- Pénz... Zsarolás... Vagy csak ennyire útál téged. - vonta meg a vállát a nyomozó.

- Nagyon vicces. Egyébként nem tűnt Anti-Castle-Fannak... - jegyezte meg az író.

- Már ilyen is van?

- Persze! Minden valamire való krimiírónak van ellen-rajongótábora! - mondta büszkén a férfi, mintha ez valami elismerés lenne. Beckett szemében egyáltalán nem tűnt annak.

- Tudod ez sokat megmagyaráz... - mondta, majd kortyolt egyet.

- Talán... - sejtelmeskedett az író, aztán lecsapott. - De tudom, hogy te a fan-klubbom tagja vagy! Ráadásul arany-fokozatú!

- Mi? Ho... Nem! Csak a nyomozási szálak miatt... - hebegte Kate, aztán sikerült összeszednie magát: - Különben is, én a múzsád vagyok, szóval jobb, ha nem húzol fel!

- Ez egyáltalán nem Nikki Heat-hez méltó... - jegyezte meg Castle a visszavágás minőségét mérlegelve, majd felállt, és elindult a nappaliba.

- Majd megmutatom neked, mi nem Nikki Heat-hez méltó! - sietett utána Beckett. Nem maradhatok alul! Aztán mikor a nappali közepére értek, indulatosan mordult: - Én vagyok Nikki Heat!

- Tévedés! - rázta a fejét az író. - Mi vagyunk Nikki Heat!

Veszélyes játék 5. rész - Sophie

Veszélyes játék - 5. rész

- Szóval azt mondja, felismeri ezt az arcot? - nézett Beckett nyomozó az asztal túloldalán ülő férfire. A kihallgatószobában jelen volt Castle is.

- Persze, hogy felismerem! Az enyém! - a fickó vigyora annyira együgyű volt, hogy Kate nem tudta eldönteni, mit is gondoljon. Lehet, hogy egy elmebeteggel van dolguk?

- Ezt hogy érti? - kérdezte végül értelmes válasz reményében.

- Az enyém! Az én munkám! - zavarta össze teljesen a kihallgatóit. Aztán látva az értetlen szemeket leesett neki a tantusz, sátánian felnevetett, majd megmagyarázta: - Maszkokat készítek.

- Profi a pasas! Igazinak látszik. - mutatott Castle a képre.

- Még szép! - húzta fel az orrát a maszkmester, így aztán leginkább egy súlyosan károsított vizilóra emlékeztetett...

- És ki volt ennek a darabnak a megrendelője? - kérdezte Beckett.

- Nem tudom.

- Hogy-hogy nem tudja? Ha jól tudom, a maszk készítéséhez elengedhetetlen egy fej... - Kate kicsit összevonta a szemöldökét, miután rájött, hogy a mondat legalább annyira bizarr, mint a pasas vagy a szituáció.

- Egy másik maszkot küldött mintának... Nem találkoztam vele. Csak kaptam egy csomagot, benne a minta, és egy mobiltelefon.

- Aztán felhívta magát, leadta a megrendelést, és az összeget valahol nyilvános helyen letette egy aktatáskában. - fejezte be a történetet Castle.

- Maga meg ki? Honnan tudja? - a fickó gyanakodva fürkészte Rick arcát.

- Író vagyok. - látszólag ez mindent megmagyarázott, ugyanis a maszkos akkorát bólintott, hogy kishíján lefejelte az asztalt, és arcáról minden fajta gyanakvás eltörlődött.

- Szükségünk lenne pár adatra a csomag, a telefon és az aktatáska lenyomozásához. - terelte vissza a kihallgatást a körülményekhez képest normális mederbe Kate.

- Az nem lesz jó. - rázta a fejét a bohóc-viziló. - Aztat nem lehet lenyomozni, én már csak tudom. Próbáltam, higgyék el. A fickó egy fantom!

- Azért ha nem probléma, mi is megpróbálnánk.

***

- Igaza volt, tényleg lenyomozhatatlan. És nyilván ahogy biztonságos helyre ért, ledobta a maszkot, szóval esélytelen, hogy megtaláljuk. - sóhajtott csalódottan Kate. - Megint semmi nyomunk.

- Akkor induljunk ki abból, hogy miért akar megölni. Miért akarna engem bárki megölni? - vágott teljesen értetlen fejet Castle. - Hiszen vicces vagyok, barátságos, és még jóképű is!

- A szerényt kihagytad! - figyelmeztette Ryan, ahogy beléptek a terembe társával.

- Montgomery a lövés után még szorosabb védelmet akar. - jegyezte meg Esposito.

- Hát az nehéz lesz... - vigyorodott el Ryan. Beckett csak a szemét forgatta, majd Castle-vel beléptek a liftbe.

- Akkor most már mosdóba sem mehetek ki egyedül? - komolytalankodott az író.

- Hát... Bízzunk benne, hogy nem ugrik ki valami elmebeteg szamuráj a fülkéből és lyuggat ki egy késsel.

- Reméljük. Várj meg itt. - mondta Rick, majd elindult a férfi mosdó felé. Odabent vetett egy pillantást a tükörkpére, megállapította, hogy az utóbbi időben semmit nem veszített természetes sármjából, majd megfordult, és ujjait az egyik fülkéhez tartozó kilincsre helyezte.

Ekkor azonban az ajtó kivágódott, és egy nindzsa-szerű, össze-vissza ugráló fekete ruhás alak robbant ki bentről, kezében egy kést lóbálva. Castle sikeresen elhajolt az első vágás elől, aztán a második elől is, majd megpróbálta egy jól irányzott ütéssel visszaterelni a fickót oda, ahonnan jött. Azonban mielőtt rávághatta volna az ajtót, a fura támadónak még sikerült késével egy mély vágást ejtenie a tenyerén.

- Beckett! - ordította. Kate odakintről meghallotta ugyan a hangot, de kissé gondolkodóba esett, hogy Castle vajon miért akraja beinvitálni a férfi mosdóba. Aztán ajtócsapódást hallott, és újabb kiáltást. Férfi mosdó ide vagy oda, berontott – és épp jókor.

A béna szamuráj kitört a vécéből, Rick pedig sarokba szorulva várta, hogy mi lesz. Beckett hátulról elkapta a férfit, és egy ügyes rúgással leterítette, majd az első tárggyal, ami a kezébe került – a vécékefével – fejbevágta, és a támadó eszméletét veszítve kötött ki a vécécsésze mellett.

- Kösz... Szép volt... - zihálta Castle.

- Minden rendben? - nézett rajta végig Kate a korábban emlegetett lyuggatás nyomait keresve, és ekkor észrevette, hogy a férfi jobb tenyeréből vékony csíkban szivárog a vér. - Castle, vérzel.

- Nem vészes... Áu! - Rick eddig az akció hevében nem nagyon foglalkozott a szerzett sérüléssel, azonban most, hogy teljes figyelemmel koncentrálhatott a fájdalomra, feltűnt neki, hogy ez igenis vészes.

- Elég mély a seb. Ki kell mosni. - állapította meg Beckett, majd gondosan, mint egy kisgyermek kezét az óvónéni, a csap alá tartotta a kérdéses végtagot. A férfi összeszorított fogakkal tűrte, ahogy a víz átjárja a vágást, aztán a fájdalom kissé enyhült, és tekintete a nő arcára siklott.

Kedves tőle, hogy így törődik velem... Fordult meg a fejében. Abban a pillanatban gyönyörűnek látta az aggódó arcot, a vékony ujjakat, a csillogó, barna szempárt – nem mintha máskor nem így lett volna.

Beckett még mindig nem engedte el a kezét. Letekerte nyakából fehér színű sálját, és gondosan bekötötte vele a sebet, közben végig ügyelve, hogy ne okozzon fájdalmat.

- Köszönöm. - mosolyodott el a férfi. Kate végre felnézett. Tekintetük találkozott. Ez most megint az a harmadik, titokzatos személyiség volt azok mögött a kék szemek mögött. A nő gondolatai ismét cikázni kezdtek, mint ilyenkor mindig. A póráz meglazul, és a fal megreped... Aztán lassan újra visszatér a szilárd talaj a lába alá.

- Szívesen. - mosolygott vissza, majd lehajolt, hogy ellenőrizze a lecsapott szamuráj pulzusát.

- Ki a fickó? - kérdezte Rick. Beckett megragadta a fekete maszkot és alatta megpillantották az ismerős, bugyuta vizilóforma fejet.

- A maszk-készítő. - pár percig csend volt. Míg a nyomozó a támadó vizsgálgatásával töltötte az időt, Caste ismét töprengeni kezdett.

- Miért törődsz velem ennyire? - bukott ki belőle a kérdés. Ötlete sem volt, miért épp ezt kérdezte, ahogy a meglepett Kate-nek sem, aki most ismét szembefordult vele.

- Hogyne törődnék, Castle...? - kezdte. Aztán a szavak csak úgy maguktól jöttek... - Hiszen a partnerem vagy, a társam, és... - itt azonban megtorpant. A vészharang megkondult. Pislogott egyet, majd befejezte a mondatot: - És Montgomery kapitány engem rendelt a védelmedre.

- Értem. - mondta halkan Castle. Vajon mi történt az előbb? Miért tette fel ezt a kérdést, és ez a válasz... Vajon mit is takar? Kérdések és kérdések... A válaszokra azonban még várni kell.

- Ha felébred kihallgatjuk. - Beckett a fejével a leleplezett támadó felé bökött. - Szerintem csak egy báb. Akit keresünk, még nem fedte fel magát.

- Egyetértek. - bólintott Rick is. - Tudod, azért ez elég ijesztő.

- Mi? - kérdezte kissé szórakozottan Kate. Castle válaszul felmutatta jobb kezét. A nő bólintott. Valóban rémisztő, hogy a férfi már a rendőrőrsön sincs biztonságban. Elindult a kijárat felé, azonban mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszafordult egy szóra.

- Castle?

- Hm?

- Ma nálam alszunk. - kacsintott, azzal kilépett az ajtón.